Wass Albert:  NAGYPÉNTEKI SIRATÓ

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,

messzi út porából köpönyeget veszünk….

Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.

Igy dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országutak népe!

Sok százéves Nagypénteknek soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk,

kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. mindég kettőt, soh'se hármat.

Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad:

egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat.

Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte:

Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve.

 Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt,

éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki.

A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta évszázadok sora óta ezért nem tud húsvét lenni.

Igy lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle.

Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, judáscsókkal kereskedő.

Soha-soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te.

Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy útakra megyünk.

Messzi nagy útak porából bizony, köpönyeget veszünk.

 S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked:

rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947